A költészet egyik legmélyebb és legbensőségesebb formája, amikor a költő saját magával folytat párbeszédet, amikor a vers a belső én tükrévé válik. Ez a fajta alkotói attitűd különösen fontos szerepet játszik a kortárs magyar irodalomban, ahol az őszinte, személyes hang sokszor erőteljesebb hatást ér el, mint a kimódolt, megtervezett formai játékok.
Bajnai Nóra Katalin költészete kitűnő példája annak, ahogyan a saját életanyag, gondolat- és érzelemvilág közvetlenül átgyúrható verssé. Az Ön-zene című 2009-es kötetében megmutatkozik az a típusú költői önreflexió, amely mentes minden mesterkedéstől és kiszámíthatóságtól. A kötet egyik kritikusa kifejezetten kiemeli, hogy a karakterisztikus versbeszéd magától értetődően teremti meg a költészet lehetőségét, mert a látásmód és az észjárás alapvetően költői természetű.
Ez a fajta önvizsgálat nem egyenlő az öncélú naplóírással vagy az egyszerű érzéskitárulkozással. A költői önreflexió esetében az én mérlegre tétele, értékelése egyben a forma megtalálását is jelenti. Minden gondolat, minden érzés keresi és megtalálja a maga megfelelő kifejezési módját, legyen az egy szabadon kezelt forma vagy egy hagyományos szerkezetbe ágyazott vallomás.
Tandori Dezső, aki maga is az önreflektív líra nagy mestere volt, éppen ezt a minőséget emelte ki a Félvégtelen című 2011-es kötetről írott ajánlásában. Az apró események hiteles bukfencei, a meghitt vesztegség mind-mind az az érzékletesen megidézett remény részei, amelyek miatt érdemes olvasni a verset. A nagy költő szavaiban benne van az elismerés: ez a fajta költészet nem légüres térben lebeg, hanem valós tapasztalatokból építkezik.
Az én-szemléletű költészet különösen jellemző volt a kétezres évek magyar irodalmára. A Szintézisben című 2006-os antológiában is megjelent szerzők közül sokan éppen ezt az utat járták. Az antológiát elismert költők és írók bírálták el, akik nevükkel is vállalták az együttszereplést a kezdőkkel, ezzel is jelezve, hogy a tehetség és az őszinte hang fontosabb a hírnévnél.
A költői önreflexió eredményeként születő versek sokszor közvetlenebbek és személyesebbek, mint az elvontabb témájú költemények. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé igényesek lennének formailag vagy gondolatilag. Éppen ellenkezőleg: az őszinte hang megtalálásához sokszor többre van szükség, mint egy mesterkélt poétikai fogáshoz.
A fiatal költők számára különösen fontos feladat megtanulni, hogyan lehet a személyes tapasztalatot úgy verssé formálni, hogy az ne váljon sem túlzottan intimmé, sem pedig túlságosan távolságtartóvá. Az egyensúly megtalálása évek munkáját igényli, és sokszor csak több kötet után mutatkozik meg az a sajátos költői hang, amely felismerhető és egyedi.
Az önreflektív költészet ereje abban rejlik, hogy közvetlenül szólítja meg az olvasót. Amikor a költő saját életéről, gondolatairól, érzéseiről ír, az olvasó is magára ismerhet ezekben a sorokban. Ez teremti meg azt a különleges kapcsolatot, amely a vers és befogadója között létrejöhet, és amely miatt egy jó vers évekkel később is élő marad.
